• NV - 1D - A kategória - Cassy Crockett

A boldogság idealizált kis világában éltem, mindenem megvolt. Megkaptam, amit akartam anélkül, hogy nagyobb erőfeszítéseket kellett volna tennem érte. Mind ezt azért, mert a szüleim befolyásos diplomaták voltak és ezáltal, ha valaki meghallotta a nevem rögtön tudták ki is vagyok, és milyen kapcsolatokkal rendelkezem. Igen az életem egy habos torta volt, csakhogy ez a torta megváltozott. Szüleim úgy gondolták nem tudom értékelni az egyszerű dolgokat, ugyanúgy, ahogy a kemény munkával elért célokat sem. Részben igazuk volt, hisz sosem voltam rákényszerítve, hogy ilyen látásmódban nézzem a világot. Ám, mint mondtam ennek vége szakadt, nem másért, mint az újonnan felfedezett szülői szigor miatt. Ők úgy fogalmaztak megvonják a támogatásukat, ami csak annyit jelentett, hogy nem fogják fizetni a költséges hóbortjaimat. Én ezen felettébb felháborodtam, hisz amióta az eszemet tudtam számomra ez volt a normális. Kitaláltam valamit és megkaptam, aztán egyik pillanatról a másikra ennek vége szakad. 

Annyira nehéz helyzetbe kerültem, hogy nem volt más választásom pár hobbimat feladtam, amitől a szüleim igen elégedettek lettek. Ide tartozott például a heti bevásárló túra, a masszázs- és kozmetikai szalonok kéthetente való meglátogatása és még sorolhatnám. Bár szüleim úgy gondolták jó úton járnak az én önbecsülésem és életkedvem ezzel egyenes arányban csökkent. Úgy gondoltam, hogy ha a jól megszokott kis rutinjaimat nem végezhetem el ismét csúnya kisegér leszek. Igen, akkor kezdtem valamelyest megelégedni magammal mikor láttam a különböző kezelések hatását és elhittem, hogy én is lehetek szép. Most pedig erről kell győzködnöm magam. Próbálom elterelni a figyelmem és valami jóval fontosabb dologra koncentrálni, például az ókori művészetekre, hisz ennek szinte a megszállottja vagyok. Ám most ez sem képes rá, hogy kikapcsoljon és lekössön.

 A kedvenc kávémat szürcsölve néztem ki a fejemből és képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy változom.  Percről percre közelebb vagyok a régi önmagamhoz és ez megijesztett. A hangzavar, ami a régen csendes kávézóban uralkodott már-már elviselhetetlen volt. Fél éve még kis családias hangulat jellemezte, most pedig szinte egymás szájába lógnak az emberek. Borzasztó. Ráadásul az indok, amiért itt vannak meg egyszerűen nevetséges. Úgy gondolják, hogy ha naphosszat itt lebzselnek, majd összefuthatnak imádott sztárjaikkal. Nem értem a logikát, bár igaz, ami igaz nem is vagyok nagyon képben a zenei trendekben. Bekapcsolom a rádiót háttérzajként és részemről le is van tudva a dolog. Most is, ha már háromszor nem passzíroztak az asztalba fél óra alatt akkor egyszer sem. Megfordult a fejemben, hogy nem jövök ide többet, de a fahéjas-karamellás cappuccinójuk valami isteni. Így a kérdés el is lett döntve. Mikor végeztem eme mennyei ital elfogyasztásával gondoltam nézek még magamnak egy süteményt, úgy a komfortérzetem miatt. Így hát felálltam székemről és táskámmal a hónom alatt megindultam a kiszolgáló pulthoz. Már tudtam is, hogy mit rendelek, így csak a soromat kellett kivárnom. Jól éreztem magam, de ez azonnal megváltozott mikor megindultam volna vissza a helyemre. Ugyanis azt elfoglalták és körülállták. Ettől pedig mérges lettem nagyon is. Átverekedtem magam a tömegen és öt vadul vigyorgó fiúval találtam szembe magam. Ismerős volt az arcuk, hisz London szerte mindenhonnan ők köszöntek vissza rám, én mégis csak annyit tudtam róluk, hogy valami énekesek, akikért a tizenévesek megvesznek. Ők felnéztek rám és gondolom azt hitték én is egy örült rajongó vagy valami hasonló vagyok. Pedig csak egy szörnyen dühös ember voltam, de tudtam, hogy nem szabad kiakadnom. Nem tehetem meg, azért, mert az vagyok aki. Így máshogy döntöttem.

-A ház ajándéka – vágtam le eléjük a tányért mire az majdnem összetört.

-Tényleg? – kérdezte csillogó szemekkel a szöszi.

-Nem!

Majd kihúztam a barna hajú fiú alól a kabátom, felkaptam a napszemüvegem és kijöttem az épületből. Morogtam, akár egy bolhás kutya, hogy miért nem vagyok képes egy másik kávézót találni, hogy mégis miért ragaszkodom én ahhoz a nyavalyás italhoz, miért függök így dolgoktól. Titkon ezért is a szüleimet okoltam, holott tudtam ennek semmi köze a megvonáshoz egyszerűen én csak szeretem a jól bevált dolgokat. 

Céltalanul vittek lábaim, de jó volt. Kellemes volt egy kicsit mindent elengedni. Majd ez követte egy majdnem szívroham. Egy ismeretlen ember mögém lépett és egy határozott mozdulattal maga felé fordított. Ebbe nem lenne semmi ijesztő vagy furcsa, de ha az ember kicsit elkalandozik és máshol jár akkor igenis az tud lenni. Csak néztem fel rá miközben ő az arcomat tanulmányozta, már amennyit engedett mutatni a hatalmas szemüveg.

-A te helyed volt, igaz? Tudom most azt gondolod bunkók vagyunk, de hidd el nincs így. Kárpótolhatnálak valahogy? – kérdezte miközben továbbra is fogva tartotta kezem.

Meglepett, nem is értettem. Idáig követett? Vagy csak válaszokat akart kapni. És miért nem engedi el a kezem? Meg úgy egyébként is ez egy tök idegen ember és itt fogva tart. Végül észbe kaptam és hajlandó voltam kinyögni egy értelmes mondatot.

-Igen én vagyok és egyáltalán nem szükséges – mondtam tömören.

Miután visszakaptam a kezem sarkon fordultam és részemről lezártnak tekintettem a vitát és elviharoztam. Azzal viszont nem számoltam, hogy hogy is hívják nem hagyja ennyiben és hamar utolért.

-Hogy hívnak? – tartotta velem a lépést.

-Miért érdekel?

-Mert kíváncsi vagyok rád, van benned valami, ami igazán érdekessé tesz.

-Aham… a rajongóid biztos mindent megadnának ilyen sablonos mondatokért.

-Szóval ismersz -  vonta le a következtetést.

-Nem mondhatnám.

-Liam Payne vagyok – előzött be és nyújtotta felém jobb kezét, nem vagyok bunkó így kénytelen-kelletlen belementem a gyors üdvözlésbe.

-Cordelia Pletkins.

-Edward Pletkins lánya? – kérdezte elhűlve

Igen megint ugyanott tartottunk a befolyásos diplomata gyereke, és most jön majd az, hogy nem így képzeltek, Meg azt hitték, hogy én is csak egy állandóan piáló csaj vagyok, aki így akar kompenzálni.

-Sajnálom, én nem akartam indiszkrét lenni.

-Megszoktam – húztam a szám – de ha nem bánod én mennék.

-Miért vagy ilyen? – kapott ismét a karom után.

-Te miért rángatsz állandóan?

Tényleg nem értettem, hogy jön ő ehhez, mert híres? Azt hiszi bármit megtehet. Vártam, hogy válaszoljon, ugyanúgy, ahogy ő is. Mégis miért mondanám el neki?

-Mégis milyen lennék? Nem is ismersz…

-Ez igaz – húzta a száját – de ezen változtathatunk.

Már tényleg idegesített így jobbnak láttam, ha az elejét veszem a dolgoknak és inkább belemegyek.  Biztos voltam, hogy végig erre ment ki az egész, de számomra felfoghatatlan volt. Sőt még azt is meg mertem kockáztatni, hogy a nevem miatt, no nem mintha ezt a kávézóban tudta volna, de láttam már furcsa dolgokat.

Sokáig kattogott még ezen az agyam, hisz jön egy ficsúr és azt hiszi a jól belőtt hajával és ellenállhatatlan mosolyával elérhet mindent. Végülis bejött neki, hisz holnap találkozunk.

Megbeszéltük, hogy értem jön késő délután miután lediktáltam neki a címet. Nem akartam túlzásba vinni a készülődést, hisz én nem is tudom miért mentem bele. Abban bíztam, hogy eltöltünk együtt pár órát a fiúnak is összeomlanak az elképzelései és le is tudtuk az egészet. A másik ok, amiért nem készülődtem olyan sokáig az én és a romló hangulatom volt. Mint már mondtam még tartott a megvonás, sőt több mint négy hete szenvedtem ás akárhányszor a szekrényemhez léptem vagy a neszesszerembe túrtam csak az jutott eszembe, hogy mire lenne szükségem és ismét ott lettem volna, ahol a part szakad. Igaz azt nem mondom, hogy a szekrényem nem tartogatott pár érdekes meglepetést, miszerint milyen még nem is hordott ruháim voltak és ez bizony néha elgondolkoztatott. Egészen addig, míg a tükör elé nem álltam. Az idő gyorsan telt és fél hatkor csöngettek, gyorsan elköszöntem a szüleimtől mielőtt még faggatózni kezdenének, hisz én magam sem tudtam volna mit mondani. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy Liam se vitte túlzásba már, ami az öltözködést illette. Egy fekete nadrág és egy világos rövid ujjú ing és természetesen az elmaradhatatlan tornacipő. Beültünk a kocsijába és útnak is indultunk.

-Igazán szép vagy – mondta mikor kikanyarodtunk.

-Hát… köszönöm.

-Ez aztán fura volt.

-Egyszerűen csak nem értettem teljesen egyet veled- fejtettem ki véleményem.

-Pedig tényleg így gondolom, nem csak egy üres bók – bizonygatta.

-Rendben van.

-Nem értelek – ingatta a fejét miközben besoroltunk a többi autó mögé.

-Nem is kell.

-De engem érdekel!

-Legyen elég annyi, hogy sokkal anyagiasabb vagyok, mint azt valaha gondoltam volna.

-És ezért nem adsz még csak esélyt sem?

Csak akkor hagyta abba a kérdezősködést mikor egy számomra ismeretlen helyen leállította a motort és kiszállt a kocsiból. Követtem példáját és megindultunk a parkba, nem mondhatnám, hogy az én örömömre. Magassarkúban bukdácsolva nem igazán volt élvezhető a dolog, nem egyszer majdnem a karjai közé is dőltem. Most én voltam az, aki nem bírta ki és kérdezősködni kezdett. Szerintem ez őt is meglepte, főleg, hogy olyan dolgokat kellett elmesélnie magáról, amit a legtöbb ember már tudott róla, de úgy látszott nem zavarta. Sőt szerintem kifejezetten örült is neki. Csalódnom kellett, kellemesen. Nem olyan volt, mint ahogy az első találkozásnak nevezhető valamicsoda alapján megállapítottam. Nem ez volt az első eset. Nem volt egy magától elszállt sztárocska, emberi volt és igazán tisztelettudó. Végül a rét közepére sétáltunk és a fiú hirtelen közelebb vont magához és keringőzni kezdtünk, zene nélkül. Legalábbis imitáltam azt. Csupa meglepetés ez a srác.

-Neked ez a mániád?

-Micsoda?

-Ez a megfogod a karom és ide-oda rángatsz.

-Nem csak jólesik hozzád érnem. Ne mond, hogy te nem érzed!

-Mit? – néztem rá értetlenül.

-Ezt- húzta végig két ujját fedetlen vállamon és beleborzongtam – Ezt a pluszt, ezért voltam olyan rámenős.

Nem hittem volna, hogy ebből a véletlen és idegesítő találkozásból idáig jutunk. Egyik randit követte a másik, majd a fiúk bemutatása és most két évvel később még mindig együtt vagyunk. Az elején még számomra is hihetetlen volt, hogy megtörtént. Mindent megtudott rólam az hülye hobbiaimat, a szüleim döntését és nem menekült el. Ha kellett naponta többször elmondta, hogy nem vagyok szürke kisegér. Bámulatos ember.

A fiúk és a rajongók többsége is elfogadott, főleg azért, mert látják, hogy Liam mellettem újra boldog. 

-Itt a kávéd – ült vissza asztalunkhoz Payne kezében két bögrét egyensúlyozva.

-Ne fintorogj – mondtam mikor magam elé húztam a karamellás csodát.

-Eszem ágában sincs – mondta miután ő is belekortyolt íztelen fekete löttyébe.

-Még mindig annyira szeretem ezt a helyet- pillantottam körbe.

-Én is nagyon, talán azért, mert itt kezdődött minden – mosolygott hamiskásan – Már akkor éreztem, hogy nem adhatom fel, hisz ott volt a szikra – cirógatta meg kézfejem.